Vissza a bölcsőbe

Prológus

Ez a nap is teljesen átlagosnak indult. Végigszenvedtem az iskolát, majd minden maradék energiámat bevetve hazavonszoltam magam. Mióta megszülettem ebben a városban élek, de mondhatni, hogy örülök neki. Amennyit kivettem a földrajzon hallottakból, Európa sokkal nyugodtabb, mint Korea. Anglia egyébként is elég csendes és szürke hely, főleg Rye, mivel elég távol van Londontól, sőt mindentől. Erre felé igen nagy ritkaságnak számít egy koreai család, de mi mégis itt vagyunk. Apám Londonban dolgozik, én meg ebben a kis faluban lakom anyuval. Csak itt lehet megélni abból a fizetésből amit kapnak. 

Becsuktam az ajtót, majd rávetettem magam a pihe-puha kanapéra. Ez az élvezet nem tartott sokáig, mivel megcsörrent a vezetékes telefon a konyhában. Anyám szokott arról hívni, de ő is csak akkor, ha valami sürgősen kell, vagy ilyesmi. Gyorsan felpattantam, hogy megszakítsam azt az irritáló telefoncsörgést. A fülemhez emeltem a kagylót, majd beleszóltam. 

- Anya? Mi történt? - kérdeztem egy kicsit kíváncsian.

- Suho te vagy az? - kérdezett vissza.

- Ugyan már, ki más lehetne...Nem ismered meg a saját fiad hangját?

- Apád most hívott - tartott egy kis hatásszünetet. - Vissza megyünk Koreába. Az a kérésem, hogy kezdj el pakolni, de csak a legfontosabb cuccaidat.

- Hogy mi? - lepődtem meg.

Azonban választ már nem kaptam, mert lecsapta a telefont. Egyszerre örültem és szomorkodtam, hogy el kell mennünk innen. Az agyamban lévő fogaskerekek csak azon kattogtak, hogy mire ilyen hamar ez a döntés? És egyáltalán minek?

Előhúztam az ágyam alól a kis fekete bőröndömet. Talán 13-14 éves koromban kaptam, pont egy ilyen esetre. A kérésre csak a kedvenc dolgaimat gyűrtem be a kis rekeszekbe: a fogkefémet, egy
törülközőt, pár ruhadarabot, és a nyuszis bögrémet.

 Miután kész lettem ezzel a roppant fontos feladattal, visszaültem trónolni a kanapéra, amíg anya haza nem ért. Úgy 1-2 óra töprengés után a kulcs elfordult a zárban. Anya volt az, de nem egyedül jött. Apa is ott ácsingózott az ajtóban. Havonta egyszer látom, amikor elhozza nekünk a fizetését, de ettől függetlenül nagyon szoros kapcsolatot ápolok vele. Megláttam, és majd kiugrottam az alsónadrágomból is örömömben. Végre együtt lehetünk majd, mint egy normális család.

- Jól van fiam - dünnyögte a szorításomban. - Holnap reggel indul a repülönk, szóval nincs időnk konfettit szórni. Előléptettek és a főnök szerint jót tesz, ha a saját környezetemben dolgozom. A vállalatunk terjeszkedik és úgy döntöttek, hogy nyitnak pár üzletet Koreában is, az egyik ilyennek leszek én a vezetője, ráadásul nem is akárhol...Szöulban! - hadarta el a ki nem mondott összes kérdésemre a választ, mindössze egy mondatban. 

A napból hátralévő pár óra gyorsan el is telt. Reggel már készen álltam arra, hogy a saját földemre léphessek. Vissza a bölcsőmbe. Nagyon nagy mázlink volt, mert éppenhogy elértük a repülőt. A reggel nem úgy ment, ahogy terveztük. Nem voltunk hozzászokva a korán keléshez, ahogy a vekker sem a működéshez. Amint felértünk az utastérbe, rögtön helyet is foglaltunk, majd a légiutaskísérő felszólította az utasokat, hogy kössék be magukat, ugyanis hamarosan felszállunk. A gép lassan előre, majd felfelé kezdett haladni, mindezt a gyomrommal szinkronban téve. Egészen élveztem ezt a repülés dolgot. Teljesen be voltam zsongva, akárcsak egy kisgyerek. Egy nap alatt egy tucat új dolog történt velem: életemben először szállok repülőre, elköltözünk, hazamegyek, és apa is velünk marad. 

Álljunk csak meg egy pillanatra...ezek szerint barátokat is szerezhetek?